Különösen a településvezetők körében „közszeretetnek örvendő” megyejárásunk újabb állomásához érkeztünk. Ezúttal sem kértük fel idegenvezetőnek Egervölgy, a békés, mesésen szép, istenhátamögötti kis falu polgármesterét (Auer Gyulánét) – hiszen olyan cikk már szakajtónyi lehet erről a településről is -, hanem csak úgy begurultunk oda Sad mester kék villámjával, leparkoltuk, és sétáltunk, beszélgettünk egyet.

„Ja, a graffitis falu!”

De! Még mielőtt sétálni indultunk volna: na, mondom, klassz, rögtön egy macskahullával indul a falujárás... A fekete-fehér foltos bunda az út szélén feküdt elnyúlva. Komolyabban nem is foglalkoztunk vele – akkor még. A falu közepén lehorgonyoztuk (volna) a négykerekűt (ha ez nem lenne képzavar – de az), és nekilódultunk.

Ha most jó tízegynéhány évvel ezelőtt lennénk, és valahol, mondjuk Debrecen környékén kimondanánk a szót: „Egervölgy” – beszélgetőtársunk a fejéhez kapna: „Igen! A falu, ahol graffitik díszítik a házakat!” Lehet egyébként, hogy még Ausztráliában is varázsigeként működne a török dúlás után (újjá)alapult község neve, akkora port vert fel akkoriban Ernst Zobel különleges ötlete.

A magyar ember nem hülye...

Az osztrák építész művészfalut álmodott – és váltott valóra. Egyszer elvetődött a (még pusztulásában is) valóban meseszép, különleges fekvésű kis Egervölgybe, és úgy megtetszett neki, hogy vett rögtön két házat. Aztán gondolt egyet, felajánlotta a főutcán álló, lepattogzott vakolatú, felvizesedett falú házak tulajdonosainak, hogy ingyen tatarozza a homlokzatot, ha megengedik, hogy művész barátai különleges graffitiket fessenek rájuk.

A magyar ember nem hülye, meg a különlegességeket is szereti – nemsokára tehát olyan színes és érdekes lett a kis falu, hogy turistabuszokkal jártak csodájára messzeföldről. Került a falakra térhatású csendélet, postakocsi, bálna, csatajelenet, szendergő leány, nonfiguratív sorminta, és mustrálták a járókelőket az elefántok, akik elől nem lehet elbújni: akármerről nézzük őket, mindig minket bámulnak. Még graffiti-fesztivál is volt: a legjobbnak ítélt alkotásokat az ötletgazda jutalmazta.

Bevakolták, összedőltek, leperegtek, kiszívta őket a nap

A falubeliek közül sokaknak tetszett a sok hűhó, a nagy forgatag, a rengeteg turista. Volt, akinek direkt jól jött ez az egész, hiszen a híres községben álló, festett vagy festetlen házát valamivel jobb áron tudta eladni - akár rajongó osztrákoknak. Persze olyan is akadt, aki nem szerette a nyüzsgést... Abban mindenesetre megegyeztek, hogy a falunak jót tett Zobel úr ötlete.

Sétáltunk, és kerestük a graffitiket. Meg a kíváncsiskodó tömeget. De sok minden megváltozott azóta. Azóta, hogy az ötletgazda és felesége meghalt... A festmények egy részét levakolták, mások a házfallal együtt összedőltek, leperegtek, kiszívta őket a nap. Az elefántok megfakult, üveges tekintettel bámulnak bennünket bambán, a postakocsi elől már szinte teljesen eltűnt a ló, csak a levegőbe suhogtatja ostorát a negatív-képpé változott kocsis. Az egykor közönségdíjas szendergő lány álmát azonban vigyázzák a háziak, látszik.

„Azt sem tudjuk, ki a tulajdonosa...”

A falu nem vitte tovább a graffiti-fesztivált. Az lett, ami volt: csendes, madárfüttyös település az isten háta mögött, tele dolgos-szorgos emberekkel. Akkoriban rengeteg idegen (zömmel Zobel úr honfitársai) vásárolt házat Egervölgyben. Átjártak pihenni, bevásárolni, műfogsort csináltatni... A tulajdonjog még megvan, de az ingatlanok gazdáit már nagyon ritkán látják. Sokat változott a világ. Magyarország is. Már egyáltalán nem vonzó a külföldiek számára.

- Ez is itt omlik össze – mutatja a megrogyott falú, beszakadt tetejű szomszéd viskót idősb Kulcsár János, aki az egyik mellékutcában lakik. – Azt sem tudjuk, ki a tulajdonosa, csak annyit, hogy osztrák. A polgármesteri hivatal még fel sem tudja szólítani, hogy csináljon már valamit az életveszélyes házával.

Szűz Mária vigyáz a házra

Idősb Kulcsár János egyébként sosem lakott máshol, csak Egervölgyben. Innen járt dolgozni a szövőgyárba, aztán vasútépítő volt, majd vízügyes. Nagyon szereti a falut, nem is ment volna sehová. Igaz, ami igaz, aggasztó látni, mondja, hogy például az ő utcájukban a tizenegy házból már csak négy lakott. Meg azt is, hogy már nem olyan összetartó a közösség... Ám a nyugdíjasklub kitűnően működik a régi iskola épületében - ő is oda jár.

A Kulcsár-házon nincs graffiti. Mellékutcában volt, nemigen látszott volna, hát nem kérték, hogy engedje kifesteni. Poór Ferencné házikójára sem került. Nem is baj! Jobb szereti így, ezekkel a hagyományos színekkel: talapzatánál kékes, feljebb szürke, sárga... Azért ez sem teljesen dísztelen ám! Szűz Mária domborműve vigyáz a lakókra.

Az idősek meg...

A saját fia csinálta – büszkélkedett a 82 éves nénike, akivel akkor találkoztunk, amikor éppen a boltból tartott hazafelé. (Mert ez egy olyan falu, amiben állandó bolt van! Manapság már ez is nagy szám...) Segítsünk esetleg, vigyük a táskáját? Mi?! Hogy neki? Na, ne vicceljünk már! Hiszen csak egy kis cukor meg tejföl van a kék zacskóban. Hát elbírja ő azt maga is. És tényleg. Közben pedig megfontolt gazella módjára ugrált át a hepehupás földúton összegyűlt pocsolyákon. És mesélt.

Amikor még fiatal volt, a TSZ-nél dolgozott. Mint legtöbben a faluban. Meg nevelte a gyerekeket. Kettő van, egy korán elhalt. Aztán megszűnt a TSZ, semmi munkalehetőség nem maradt, hát bejárósak lettek a fiatalok. Majd apránként szépen elköltöztek. Ma már nemigen látni gyereket, mondja. Az időseknek meg, ugye, természetük, hogy kihalnak.

Arrébb egy női ridikül

Valóban rengeteg látványosan magára hagyott házat láttunk Egervölgyön, miközben küzdöttük magunkat előre az évszakváltó sárban. Kidőlt kapuk, bevert ablakok, beszakadt tetők, megroggyant falak... Volt, amelyik tárva-nyitva állt. Hát ki bírja ki, hogy be ne kukucskáljon?! Az ágy a szoba közepén, vászonborítása felszaggatva, szalmatömése szerteszét (talán rejtegetett értékeket keresett benne valaki), de rajta még az öreg párna, azon meg a hímzett perzsamacska. A szekrények is bent, felforgatva. Arrébb meg egy női ridikül a földön.

A másik szobában a járókeret úgy maradt, ahogy utoljára a falhoz támasztotta a néni vagy a bácsi. A konyharészen még látszik az ételmaradék az edényeken, evőeszközökön. Van valami kísérteties abban, amikor ilyesfajta nyomait nézi az ember egy borítékolhatóan véget ért életnek. Tanulságos volt azonban ez a kis illegális kukkolás: megállapíthattuk ugyanis, hogy ebben a falucskában nem lopnak az emberek.

Egervölgyi Györgyi felemelte a fejét, és nyávogni kezdett

Megbámultumk még a kutat, majd mentünk tovább. Jó, jó, rengeteg romot láttunk, de ennyivel azért mégsem írható le ez falu! Például ahogy Szemenye felől jön be az ember, rögtön csodaszép, udvarház-szerűen hosszúra nyújtott épületkomplexum fogadja. Lefényképezzük azt is, így teljes a kép. De akkor... Ajjaj... Akkor bizony el kell mennünk az elütött macska mellett. A humánum lázadozik bennem ilyenkor mindig: hogy lehet fényes nappal elütni egy állatot egy falu főutcáján, ötvennel haladva?! Sehogy. Ha nem direkt. Mert hát „csak egy macska”...

Valóban, ott feküdt a fekete-fehér szőrtömeg. Mintha csak aludna. Aztán felemelte a fejét és nyávogni kezdett. Te szent ég, hát ez él! Élt. Próbált arrébb kúszni, de nem vitte a lába. A jobb hátsóról úgy lenyúzódott a bőr, hogy látni lehetett a teljes belső anatómiáját, ám valószínűleg ez volt a legkisebb baja, szegény Egervölgyi Györgyinek – ahogy később, az autóban elneveztük.

„Élsz még, cica?”

Merthát csak nem hagyhatjuk ott, az út szélén, ha még él?! Ugye, nem, Sad?! (Sad beletörődőn sóhajtott, és csak azt kötötte ki, hogy ha összehányja a cica az autót, hát nekem kell kitakarítanom. De akkor már kívül-belül!) Macska ölbe, lehetőleg minél kevesebbet mozgatva, hiszen ki tudja, hol, mennyire sérült, néhány fotó még, meg megemlékezés a mobilpostásról, ami mégis olyan élettelivé teszi a falut, aztán uzsgyi, hátha nincs még minden veszve, haza, állatorvoshoz!

Ekkor kezdődött utazásunk „élsz-még-cica?”-fázisa. Amikor ez emberlánya beteg állatot tart az ölében, minden úthiba tankcsapdának tűnik. Szitkozódtunk is miattuk folyvást. Györgyike jól viselkedett (nem kellett autót mosnom), és egészen élettelin szundikált végig hazafelé, csak néha nyávogva egyet kétségbeesetten. Rosszulléte az Állatkórházhoz vezető úton már tetőzött, s ott, a rozsdamentes acél vizsgálóasztalon kiszállt belőle a pára. Belső vérzés. Szegény Györgyi...

Talán majd megint jön valaki...

A körülbelül négyszáz lakosú Egervölgy azért dimbes-dombos, erdőszéli, kopottas, de nemes kis ékszerdobozként marad meg az emlékezetünkben, ahol közvetlenek és kedvesek az emberek. Talán majd megint jön valaki, és újra kitalálja a helyet. Megérdemelné...